WordCitizen's Virtual Home

Room 16

Eulogies

R.I.P.

David Bowie
1947
–2016

George Brecht
1926
2008

Major János
19342008

Leszták Tibor
1955
2008

Balaskó Jenő

1940
2009

Lionel Davidson
1922
–2009

Orsós Györgyi
1953
2009

A Halál és a Halhatatlan

Képgyűjtemény Orsós Györgyi emlékére

Malcolm McLaren
1946
–2010

Rammellzee
1960
–2010



Johnny Cash: AIN'T NO GRAVE (Can Hold My Body Down)


Impressum

George Brecht

Najmányi László
George Brecht üres széke


"He is the only man who can walk on snow without leaving a trace"
Robin Page

2008. december 5-én, a németországi Kölnben elhunyt George Brecht fluxusművész, akinek munkássága igen nagy hatással volt az 1960-70-es évek független művészetére, s benne az én munkásságomra is. Barátja, az 1970-es évek végén Budapestre látogató, a zuglói lakásomban elszállásolt Robert Filliou francia művész révén, 1978 nyarán ismerkedtem meg vele Párizsban. Csendes, szerény, igen szellemes, rendkívül elegáns jelenség volt, nyitott és érdeklődő minden iránt. A Spions Pompidou Centerben, Robert Fillieu Poi Poi Drome című installációja részeként tartott nyilvános próbái egyikén találkoztunk, beszélgetésünk Fillieu közeli, a párizsi önkormányzat által biztosított, ideiglenes lakásán folytatódott. Nagyon érdekelte az élet a bolsevik diktatúrában, és hogy miért éppen punkkal reagáltunk az ottani viszonyokra. Később meghívott kölni otthonába, ahol bemutatott Florian Schneidernek és Ralf Hütternek, a Kraftwerk együttes tagjainak. Bár Brecht úgy gondolta, hogy az élet maga zene, nincs szükség megkomponált, előadott zenére ahhoz, hogy a zenehallgatás élményét megismerhessük, nagy élvezettel hallgatta a Kraftwerk nemrég megjelent Die Mensch-Maschine (Az embergép) című lemezét azon az estén. Amerikai léttére tökéletesen értette a Kraftwerk nagyon európai, önirónikus humorát. Amikor kiderült, hogy mindkettőnket foglalkoztatja a mítoszok, legendák keletkezése, gyártása, továbbfejlesztése – nélkülük nem lenne történelemtudomány, politika, vallás –, Brecht beszélt az 1976-os The Brunch Museum című, két évvel korábbi projektjéről. A mintegy 20, jegyzetekkel ellátott tárgyat tartalmazó múzeumot egy bizonyos W.E. Brunch nevű, „nagy történelmi fontosságú”, 1974-ben „elhunyt” fiktív művésznek szentelte, aki sok szempontból rá hasonlított. Találkozásunk idején Brecht már kiszállt a fluxus hálózatból, visszavonult a művészeti életből. Látszólagos tétlenségét élvezve, magát remetének tekintette Kölnben. Saját visszavonulására utalhatott a Brunch Museumot bemutató szövegében, amikor W.E. Brunch haláláról írt, „amely szörnyű csapásként érte mindazokat, akik ismerték őt.” A Museum kiállítások célja az, hogy „ennek a nagy embernek minél szélesebb körű elismerésére inspiráljon’, és hogy „a világ megismerje e vizionárius géniusz életét és munkáját, mivel művei még viszonylag ismeretlenek.” A könnyen meghozott ítéletekre hajlamos művészettörténészek Brechtet, egyik mesteréhez, Duchamphoz hasonlóan hajlamosak ambíciók nélküli, magányt kedvelő lélekként beskatulyázni. Ezt a vélekedést cáfolja szelíd öniróniával a Brunch Museum project. A művész, minden szerénysége, csendessége, Zen buddhista vágytalanságra törekvése ellenére normális ember módjára remélte munkája elismerését. Visszavonultsága három, egymást követő évtizedig tartott, míg végül 2005-ben a kölni Ludwig Museum retrospektív kiállításra kérte fel. A Brunch Museum bevezető szövege visszhangzik Kasper Knig, a Ludwig Museum igazgatója szavaiban: „Eljött az ideje, hogy George Brecht megkapja az elismerést, amit fontos modern művészként kétségtelenül megérdemel.” 1978-as kölni beszélgetésünk hajnalig tartott, és a Kraftwerk Kling Klang stúdiójában fejeződött be. Búcsúzáskor George Brecht megajándékozott a Virtuozo Listener (Virtuóz hallgató) című fluxuskottájának másolatával, amit neve helyett az aznapi dátummal szignált. „bármikor tud zenét hallani”, állt a írógéppel írva kártyán. „Ha vársz a halálomig, nagy pénzért el tudod adni”, mondta Brecht nevetve. Biztosan igaza volt, de erről nem tudtam meggyőződni. A kártyát 1984-ben torontói magyar lakótársam, lakbérhátralékom fejében, hangfelvételeimmel együtt elkobozta, soha nem adta vissza. Nem tudom, hogy mi történt a Spions lemezzel és a Spybook című, sebtapasz-művekből álló fluxuskönyvemmel, amikkel kölni vendéglátómat viszonzásul megajándékoztam.

George Brecht George Ellis MacDiarmid (egyesek szerint McDiarmid, vagy Macdiarmid) néven, New Yorkban született, 1926-ban. Művésznevét sok, pátoszra áhítozó művészettörténész szerint a német drámaíró és teoretikus, Bertold Brecht iránti tisztelete jeléül vette fel. A valóságban véletlenszerűen választotta ezt a nevet, 1945 körül, amikor az amerikai hadsereg katonájaként Németországban állomásozott. Vegyésznek tanult, s igen sikeres lett szakmájában. Számos találmány fűződik a nevéhez. 1965-ig, amikor Európába költözött, a Pfizer, Johnson & Johnson és a Mobil Oil vállalatok munkatársa volt, tanácsadói minőségben. Vegyészi képzettségére támaszkodva, tudományos időelméletekre és statisztikai módszerekre alapozva alkotta meg első festményeit (Chance Paintings – Véletlen festmények). Kép- és reprezentáció ellenességét kifejezve, véletlenszerűen helyezett foltokat lepedőkre. Brecht „korrigált absztrakt expresszionizmusnak” nevezte ezeket az idő és a véletlen átkonvertálását megkísérlő, Jackson Pollock halála idején alkotott műveket. 1956-57-ben, amikor Magyarországon, a hitleri Németországhoz hasonlóan még az izmusok is tiltva voltak, írta a Chance Imagery (Véletlen leképzés) című, a véletlen szerepét a 20. század művészetében és tudományában vizsgáló, nagyhatású tanulmányát, amelyben kifejezte tiszteletét a dadaisták, szürrealisták projektjei és Marcel Duchamp műveinek még összetettebb aspektusai iránt. Duchamp, Brecht véleménye szerint a „kutató-művész” megtestesülése volt. A tanulmány írása idején ismerkedett meg Allan Kaprow-val és Robert Watts-al, akikkel közösen írta az A multi-dimensional project (Egy multidimenzionális projekt) című, 1957-ben született, korszakindító szöveget, amely az absztrakt expresszionizmus túlhaladását, fejlettebb művészeti formák, radikális konceptuális gyakorlatok és a multimédia elfogadását szorgalmazta. Robert Watts és George Brecht kollaborációja révén, az 1960-as évek elején jött létre az alternatív és nem elfogadott művészetnek dedikált YAM fesztivál. Ebben az időben indult barátsága John Cage-el is. Mindkettőjüket érdekelte az orientális gondolkodás, a keleti – főleg Zen – filozófiák, és a művészetről való fogalmaink új alapokra helyezése. Brecht 1958-59-ben Cage New York-i New School for Social Research-ében folytatott tanulmányokat. Cage új médiumok keresésére, zenei kompozícióiban a véletlen és a zajok ready-made-ként történő alkalmazására biztatta barátját. Brecht úgy gondolta, hogy „az összes dimenzióban szerzett tapasztalatok” kifejezhetők verbális kottákkal. Kifejlesztette az „esemény kottákat”, amelyekkel művei terét és idejét struktúrálta, meghíva a közönséget az alkotás folyamatában való részvételre. A közönség bevonása az alkotói folyamatba, az interaktivitás mindvégig Brecht fő művészi célja volt. Az általa indított, az egész világon elterjedt Fluxkoncertek középpontjában a „brechti esemény”, a verbális kottákban megfogalmazott minimalista akció állt. A Solo for Violin Viola Cello or Contrabass (Szóló hegedűre violára csellóra vagy nagybőgőre) című, klasszikus Brecht kotta például csak egyetlen szót, „polishing” (fényezés) tartalmazott. A mű előadása során a székeiken ülő zenészek hangszereiket fényesítették. 1960-63 között Brecht körülbelül 150 hasonló kottát, kisméretű, fehér kártyalapokra feketével gépelt szöveget írt, a szövegek alatt elhelyezett pontok jelezték a notációt. Gyakran mondta, hogy a kotta nem létezik tanú figyelme nélkül, aki interpretálja, előadja, vagy egyszerűen mentálisan megjegyzi a művet. A kotta szövegének felolvasása a mű előadását jelenti, így a közönség potenciális partnerré válik.

Jól nyomon követhető a lineáris kapcsolódás, az egymás munkájának a modernizmusra és a korábbi művészeti korszakokra jellemző, azóta fokozatosan felszámolódott folytatása Duchamp, Cage és Brecht között. Közös történetük 1912-ben kezdődött, amikor Duchamp elvetette a festészetet, a reprezentációt, az ábrázolást, a művészi pátoszt, és a ready made-ek, kész tárgyak műalkotássá emelése felé fordult. Cage a zenével művelte ugyanezt, amikor beengedte a véletlent, a zajokat és a csendet kompozícióiba. Brecht még tovább ment, művészet nélküli, vagy – ami ugyanaz – a művészet által tökéletesen áthatott világot javasolt. Ő magát az alkotót tüntette el „esemény kottáival”, amikor elhagyta Cage „meghatározatlan kifejlettre” vonatkozó strukturális notációit. Gage még zenét alkotott, Brecht már nem érezte szükségét az alkotásnak. „Mindegy, hogy mit csinálsz, mindig hallasz valamit”, mondta. „Miután átkeltél a patakon, a tutajt ott kell hagyni”, írta egyik levelében. A tutaj alatt az összes rendszerező munkát értette, mint például a Cage zeneszerzők, költők, képzőművészek által átvett, a művészi egót kellemesen csiklandozó, az aktualitás illúzióját keltő, véletlen-rendező módszereit, amelyek célja még mindig művészet – ugyan radikálisan alternatív művészet – előállítása volt. Brechtet „a patakon való (céltalan, nem tudatos) átkelés sürgősségének demonstrálása” érdekelte. Cage-nek dedikálta 1960-as Motor Vehicle Sundown (Event) (Gépjármű naplemente – Esemény) című művét. Az alkotó instrukciói szerint tetszés szerinti számú, gépjármű volánjánál ülő művész hajtson végre, egymást követve 22 akciót, például kapcsolja be, majd ki a jármű reflektorait, nyissa ki és csukja be a kocsi ajtaját, csomagtartóját, indítsa be és állítsa le a motort, stb. A művet 2005. szeptember 17-én, a helyi Ludwig Múzeum produkciójában, a kölni Dóm téren, a katedrális előtt mutatták be.

Brecht számos „esemény kottája” művésztársainak postaládájában jelent meg először. Közülük La Monte Young zeneszerző volt az egyik kedvenc címzettje. Neki küldte el először például a Solo for Wind Instrument (Szóló fúvóshangszerre) című kottáját, amely a „putting it down” (lerakás) szöveget tartalmazta. A művet előadó zenésznek az volt a feladata, hogy kezébe vegye, aztán lerakja hangszerét. La Motte Young volt a címzettje a String Quartet (Vonósnégyes) című műnek is, amely a „shaking hands” (kézrázás) utasítással arra instruálta a vonósnégyes tagjait, hogy rázzanak kezet. A Mail Art (Posta művészet) a korai 1960-as évek egyik kedvelt műfaja volt, segítségével a művészek munkáikról informálták művésztársaikat, és hálózatokat alakítottak ki.

Brecht az 1960-as évek elején fejlesztette ki saját, a művészet terjesztésének intézményeire és mechanizmusára vonatkozó kritikáját is. A Robert Watts-al közösen szervezett YAM fesztiválokon bemutatott műveket nem lehetett megvásárolni. Brecht „esemény kottái” gyorsan ismertté váltak Európában. A Fluxus a németországi Wiesbadenben, George Maciunas által rendezett „új zenei” koncertekkel indult, ahol többek között George Brecht műveit adták elő olyan, később világhírűvé vált művészek, mint Dick Higgins, Emmett Williams, Robert Filliou, Eric Andersen, Alison Knowles és Ben Vautier. Maciunas a lehető legolcsóbb formában publikálta Brecht és mások munkáit. Először Brecht 70 kottáját publikálta dobozban, Water Yam címmel. Az 1960-as évek tipikus Fluxfesztiválja utcai performanszaival, szokatlan helyszíneken – például pályaudvarokon – rendezett koncertjeivel gyakran napokra elfoglalt egész városokat. 1962-ben, Londonban rendezték a Festival of Misfits-t (A beilleszthetetlenek fesztiválja). Ugyanabban az évben adta George Maciunas a Fluxusnak a nevét.

Brecht egyértelműen Duchamp ready made-ekre vonatkozó gondolatát folytatta 1961-ben elindított Chair Events (Szék események) sorozatával. A mindennapi tárgyak, székek, térképek pátosztalan kiállításával, egyebek között a művészeti galériák giccses ünnepélyességét demonstrálta. Brecht egyik fő meditációs objektuma a szék volt, a közönséges szék, nem elválasztva hétköznapi funkciójától, még közelebb a realitáshoz, mint Duchamp kiállított piszoárja. Duchamp felkérte közönségét, hogy használják kiállított székét, míg Duchamp piszoárjába nem lehetett legálisan belevizelni. „Rómában vásároltam egy nagyon egyszerű széket és egy gyönyörű, vörös bőrbe kötött könyvet”, nyilatkozta Brecht. „Elkezdtem beleírni a könyvbe mindent, amit a székkel kapcsolatban fontosnak találtam. Hol vásároltam, mennyit fizettem érte, hol találtam a tollat, amivel a székről írok, milyen tintát használok az íráshoz, és így tovább. Aztán kiállítottam a széket és a könyvet, megkérve mindenkit, hogy írja be a könyvbe mindazt, amit a széken ülve tapasztalt.” Brecht széke, alkotója szándéka, mondhatjuk teljes művészet filozófiája ellenére életét vesztette a 2005-ben, a kölni Ludwig Múzeumban rendezett retrospektív kiállításon. Ugyanis nem lehetett ráülni, mint ahogy a társaságában kiállított könyvbe se jegyezhették be a kiállítás látogatói tapasztalataikat. A szék és a könyv kanonizálásával a tekintetes, nagyméltóságú, szentséges kurátorok a művészet fensége nevében gondolkodás nélkül megölték a közönség alkotói folyamatba való bevonásának gondolatát. George Brecht széke ma már üres, élettelen, mint a Mona Lisa. A middlemen (közvetítők) addig nem nyugodtak, amíg le nem számoltak George Brecht vidám szellemével. A kurátori íróasztalok mögött, a mítikussá magasztosult kurátori hatalom védelmében megállíthatatlanul folyik a hiperaktív „süketnéma vakok” (IPUT/TNPU meghatározása) lélekgyilkos pörgése, forgása.



Dátum: Tue, 9 Dec 2008 09:45:03 +0100 (CET)
Feladó: "Ben Vautier" <ego@ben-vautier.com>
Címzett: wordcitizen@gmail.com
Tárgy: [Newsletter Ben] FOR GEORGE BRECHT


George Brecht
(August 27, 1926. - December 5, 2008

Hello Fluxus friends
This is a small newsletter
concerning George Brecht
who just left us
George Brecht is the artist
in the world who's attitude towards art
got me thinking
and changed my mind
in other words influenced me the most.
at the time in 1962
I was interested in " the limits of art "
I had met Yves Klein (the monochrome)
Manzoni (shit in art)
and knew about Duchamp's Ready Made
So when Maciunas in 1962 in London
said to me :
There is someone in New York called George Brecht
whose work also contains a limit in art
I said : what does he do?
Maciunas answered :
He blinks or just shakes your hand or closes a door.
or even  just leaves a chair in a corner
you can't tell if it is a work of art or just a chair
I remember being taken so  aback
that I decided to go to New York
and meet this incredible  George Brecht
that is what I did
in 1964 I saw him on Canal Street
it was a concert at Maciunas loft
Brecht arrived
seat at the piano
the lights went out.
in the dark Brecht left the piano
the light came back
the piano was all alone
Brecht was gone
in those times as even now
it was my habit to compare and classify what I saw 
I put Brecht straight away with Duchamp and John Cage
the top three
Very far in front of all the others Pop :
new realist , Arte Povera artists etc
Why? the others compared to Brecht
Are just decoration and ego
a simple white chair against this wall close to the door,
in my kitchen when I think :
that it is George Brecht
it  reduces all other works of art on the wall,
just to esthetical decorations

BUT WHY STILL DO I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?

Because  I believe as Robin Page said
He is the only man who can walk on snow without leaving a trace

WHY DO I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?

Because
"Water Yam", the main work of Brecht, contains "events"
and the Brecht event is a kind of frontier line between art and life
simplicity, details, etc in art

BUT WHY STILL DO I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?

Because
In 1961 at Martha Jackson in New York
there was a show with all the Pop of the time and Brecht, a table, two chairs and deck of cards his piece went partially unnoticed but 40 years after contains rupture and not variation 
Why do I consider George Brecht so important?

WHY STILL DO I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?

Because when 30 year's later Beaubourg Museum wanted to acquire Brecht his instructions were of going with the BHV (retail shop) or elsewhere,
buy a coat rack a red waxed coat to pose them some where in the museum

WHY DO I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?

Because his attitude towards art does not contain the classical
art ego duo
or I would say try's a much as possible to put it  aside

TO KNOW MORE ON WHY I CONSIDER GEORGE BRECHT SO IMPORTANT?
go to my site  my siteand just clic on the fluxus tongue IN http://www.ben-vautier.com/


GEORGE BRECHT I REMEMBER

I REMEMBER
George and Filliou oppening la Cédille qui sourit
and when I gave a show they close the door and put a sign : we are at the bar
I REMEMBER 
George telling me "You can illustrate the Water Yam
chair by putting two loaf of bread on it and send me 900 euros"
I REMEMBER
the day a gallery was coming to meet him in Villefranche
he just diseapeard  and nobody could find him
JE ME SOUVIENS
de "je t'en serre cinq" et qu'il aimait beaucoup San Antonio
je lui avait offert la collection complčte aprčs lui avoir dit
que je ne comprenais pas qu'on puisse aimer San Antonio
dont l'argot m'a toujours été infranchissable
JE ME RAPPELLE
qu'il m'avait dit que les langues et la diversité étaient les épices du monde
JE ME SOUVIENS
qu'un jour alors que je lui disais que j'oubliais
mes meilleures idées il m'avait dit : si tu as 19 idées
et que tu n'en gardes qu'une seule, c'est celle lŕ la bonne.
JE ME SOUVIENS
Il m'avait dit un jour : Robert et moi, notre vie ne changera
pas beaucoup mais toi, un jour, si on me disait que
tu avais un bordel ŕ Bangkok ça ne m'étonnerait pas
JE ME RAPPELLE (annie)
du sourire de George cet été 67
avec Donna qui faisait des colliers importables,
Marianne qui faisait les repas,
Marcelle qui partait ŕ la plage avec moi
et Robert qui avait l'air de dominer tout cela, avec jouissance
ŕ la fois zen, počte, inquiet, angoissé, joyeux
JE ME SOUVIENS (annie)
que lorsque j'y repense je les voyais heureux
alors que leur vie était quand męme compliquée faite
d'incertitude et de manque d'argent
mais quand męme ce qui me reste dans le souvenir
ce sont leurs sourires ŕ tous et leur façon légčre de prendre les choses lourdes
JE ME SOUVIENS (annie)
que j'aimais mieux Robert que George, qui passait
trčs vite d'une douceur d'ange ŕ une dureté d'acier
JE ME SOUVIENS m'ętre
posé beaucoup de questions ŕ propos de George Brecht
et surtout : était-il vraiment dans la souffrance de l'art ?
Je n'ai jamais pu cerner son ego comme je cerne,
par exemple, l'ego de Venet qui est flagrant.
RESUMONS
Ce qui me fascinait chez George,
c'est son attitude envers l'art,
sa maničre de refuser les expositions,
son art est le plus simple.
avec un rien, il fait de l'art,
une vitre transparente, un clin d'oeil.
je place Brecht
juste aprčs Marcel Duchamp et John Cage.

Quand un jour j'ai dit ŕ Brecht : "tu es le premier", il m'a répondu : "non, j'essaie d'ętre le 19čme, c'est plus difficile de tomber juste".
C'était, d'aprčs moi, le plus grand artiste d'art contemporain encore en vie.
A vous de découvrir pourquoi





Major János

„Sons of the silent age…
…They never die,
they just go to sleep one day”

David Bowie: Sons of the silent age

A 2008-as Bloomsday fesztivál eseménysorozatához kapcsolódva június 15-én, Major János, TNPU / IPUT (St. Auby Tamás), a SZAF – Szájjal és Aggyal Festők Világszövetsége és e sorok írója munkáit bemutató kiállítás nyílt a szombathelyi Irokéz galériában. A megnyitó előtt három nappal, június 12-én Major János meghalt. Az apját Ukrajnában eltüntető nyilas terrort gyermekként és zsidóként, a lélekgyilkos bolsevista terrort igazi baloldaliként és független szellemként, a politika diktatúráját és az azt működtető, a rabszolgaság intézményét megszilárdító kufárterrort idős korában, senkiknek kiszolgáltatott művészként átélt Major János alaposan ismerte démonikus környezetét, és a maga módján védekezett ellene. Itt, ahol bárki bárkit bármikor becsap, kifoszt, kinyír, elárul, a paranoia nem betegség, hanem a legmagasabb rendű éberség jele. Major János visszahúzódó, zárkózott ember volt, lelke műveiben mutatkozott meg. 1952-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, Bán Béla tanítványa lett. Mesterét 1954-ben kirúgatta a politika, majd a tanítványok többségét is. A mindig kitűnő eredményeket produkáló Majort azzal az indoklással távolították el, hogy nem teljesít, vagyis tehetségtelen. Kicsapása után az Orion gyárban dolgozott segédmunkásként. Koffán Károly segítségével 1956-ban visszakerült a Főiskolára, 1959-ben végzett. „Kizárólag rézkarcolással, pontosabban vaskarcolással (eisenradierung) foglalkozom. Tájképek készítésétől húzódom, így a létminimumot az Alap megbízásai biztosítottak eddig számomra, Ezeknek a művészi alkotómunkától lényegében idegen feladatoknak az elkészítésére azonban csak nagy nehézségek árán vagyok képes. Munkáim talán arról a küzdelemről is tanúskodnak, melyet azért folytattam, hogy egy-egy ötletemet megvalósíthassam. Azonban sokasodnak bennem a megvalósulatlan tervek, már egy sorozat is kitelne belőlük. Elsősorban egy főmű terve foglalkoztat, melynek címe: ''Neufeld Jancsi önbírálatot gyakorol"”, írja az 1970-es évek elején beadott, Derkovits ösztöndíjat kérő folyamodványában. Ebben az országban ritka kivételként élő művészetet alkotott, vad, szenzuális, a helyre oly jellemző képmutatásnak, gonosz ájtatosságnak fittyet hányó munkákat. Az Önarckép (1967) és a Biboldó mosakszik (1974) című művéért antiszemitának nyilvánította a bolsevik cenzor. Művei iróniáját a dr. Szita Ernőnek című esszéjében kellett megmagyaráznia: önmagát ördög patákkal és hatalmas orral, nemiszervvel, vigyorogva ábrázolva csupán az antiszemita percepciót akarta megjeleníteni. Szívesen fényképezett temetőket, képein a sírkövek fallikus szimbólumokként jelentek meg. Képsorozattal bizonyította, hogy a Magyarországon született értékek itt nem érvényesülhetnek, s csupán meghalni térnek esetleg vissza. Egyetlen body art munkája a balatonboglári kápolnában, 1973-ban bemutatott Élő síremlék volt. A csupán ágyékkendőt viselő művész posztamensre helyezett Pravdán állt, változó pózokban. A posztamensen latin és héber betűkkel írt felírat: „Major (Neufeld) Jancsi, 1934-19, Művészetedért éltél/Annak martyrja lettél”. Életében alig volt lehetősége egyéni kiállításra. Halála másnapján, ahogy ez itt lenni szokott, már biztosan elkezdte fenni a fogát és tágítani zsebét néhány „művészettörténész”, arra gondolva, hogy most, amikor a művész már nincs útban, megrendezi életművének kiállítását. St. Auby Tamás Major Jánost 2007-ben az általa alapított Major János díjjal tüntette ki. Amit az élő képzőművészetről tudok, Major Jánostól tanultam.


Kapcsolódó írások

Becsapott generáció tagjának érzem magam...
Lugosi Lugo László fotója, Marton Éva interjújához
Art-magazin, 2008/1

Kozma Gábor
A leghíresebb ismeretlen
vasnepe.hu

Najmányi László
A yippie és a halál
tranzit.blog.hu

Major János életrajza az artportálon

György Péter:
A hely szelleme

Szabó Noémi:
Major János és a plátói szerelem

Antal István:
Major János kabátja

Irokéz Bloom

Jánossy Lajos:
"Bekötőutakon kirándulunk"

Major János grafikusművész kiállítása
Kiscelli Múzeum - Fővárosi Képtár



Leszták Tibor

Najmányi László
Meghalt Leszták Tibor

Miközben a független kultúra lehetőségei folyamatosan, az utóbbi 5-6 évben felgyorsulva csökkennek Magyarországon, s mindent eláraszt a politika és művészeti megfelelője, a gagyi, és a telt házak érdekében a közönség legalacsonyabb ösztöneinek gátlástalan kiszolgálása folyik, a MU színházra mindig számíthatott az, aki nem feltétlenül produkált 110 %-ig megtelt nézőtereket, mert aktuális igyekezett maradni. A MU színházat egy csendes, finom ember, Leszták Tibor vezette. A művelődési gyárakkal és gyárszínházakkal ellentétben a MU színházban kellemes volt dolgozni. Leszták Tibornak és munkatársainak nem az volt a céljuk, hogy bebizonyítsák, az előadásán dolgozó művész hülye, tehetségtelen és mindig bűnös valamiben. Inkább kellemes hangulatot és kreativitásra alkalmas körülményeket igyekeztek biztosítani. Néhányszor dolgoztam színházában. Mindig otthon éreztem nála és munkatársai körében magam. Nem kellett tartanom linkségtől, ármánykodástól, hazugságoktól. Tudtam, hogy az ő céljuk ugyanaz, mint az enyém. Ők is azt akarták, hogy sikerüljön megvalósítanom azt, amit elképzeltem. Leszták Tibor klasszikus értelemben európai, igazi úriember volt a Magyarországot egyre inkább beborító, alsó-balkáni sötétségben. Amit megígért, teljesítette. Hinni lehetett a szavában, kultúr-menedzsereink döntő többségével ellentétben. Nem volt dicsőséget, hatalmat, pénzt harácsoló típus. Válaszolt e-mailekre és telefonhívásokra. Lehetett vele beszélgetni: nagy ritkaság, igazi kincs az ilyen ember a pörgős, süketnéma vak alvajárók korában. Nem titkolta a véleményét, de nem igyekezett azt ráerőltetni senkire. Meg lehetett győzni. Nem visított, ha ellentmondtak neki. Látta, hallotta vitapartnerét. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy az övé legyen az utolsó szó. Nem gyűlölte azt, akit tehetségesebbnek vélt magánál. Nem volt bosszúálló természetű. Igyekezett egyszerű, tiszta gondolkodású, normális ember maradni egyre romló helyzetében, olyan, akit Hamvas Béla állított például a szentekkel ellentétben. Hosszú ideje tartó, súlyos betegségét méltósággal viselte. Nem engedte, hogy a szenvedés, testi nyomorúság álljon figyelme fókuszában. Amíg tehette, igazi profiként intézte nagyon nehéz, egyre romló feltételek között működő színháza ügyeit. 2008. december 25-én, 53 éves korában halt meg. A MU színház saját halottjának tekinti. Én is messzi útra indult családtagként emlékszem rá.

Az írás az artportalon jelent meg, 2008. december 29-én

Nyilatkozat a Nagy Fülért
Egy emlék Leszták Tiborral kapcsolatban

Balaskó Jenő;



Najmányi László
EGY BEAT KÖLTŐ HALÁLÁRA

"Nagy, rusztikus kő legyen
a névtelen csőcselék emléke,
amelyből lettünk,
amellyel egyek voltunk,
és akikkel együtt tértünk meg."
Balaskó Jenő: Sírfelirat (részlet)

2009. január 18-án, 69 éves korában meghalt Balaskó Jenő, író, költő, publicista. Ha Amerikában él, a beat irodalom nagyjai közé, Kerouac, Ginsberg, William S. Burroughs társaságába sorolta volna a kultúrtörténet. Itt inkább a kádári titkosrendőrség figyelmét keltette fel, illetve később, a rendszerváltozás után másképpen gondolkodása miatt próbálták kiközösíteni. A diktatúra évei alatt egyike volt azon keveseknek, akik fényt hoztak Magyarország ragadós, bűzös sötétségébe. Egyedül, vagy a magyar független költészet és performance művészet királynőjével, Ladik Katalinnal közösen tartott előadóestjei energiával töltötték fel mindazokat, akik emlékeztek a szabadságra. Verseinek expresszív előadásával külön műfajt teremtett. Humorát, nyelvi leleményeit, költői szabadságát írók, költők generációi próbálják utánozni, többnyire sikertelenül, mert hiányzik belőlük a viharos tengerre egyedül kihajózók bátorsága. Az 1960-as évek végén, a Kex koncertek egyikén ismerkedtünk meg. Leült az asztalomhoz és Bartók harmadik zongoraversenyéről beszélt. Zenetanár és zenetörténész volt. Kevesen ismerték jobban Bartók művészetét és sorsát nála. John Cage munkáit, vagy René Magritte festészetét ugyanolyan alapossággal ismerte, mint a hangok világát. Megismerkedésünk után, életjeleket keresve sokszor jártuk együtt a végtelen budapesti éjszakát. Életem legemlékezetesebb, legtanulságosabb beszélgetései közül sok az akkori, vad kóborlásaink során, rendőri igazoltatások gyakori intermezzóival meg-megszakítva történt. Életét költészetként élte. Nem voltak felesleges szavai: versekben beszélt. Mindenkit meg tudott nevettetni. Senki sem kezelte a korabeli, minidiktátorokként viselkedő pincéreket elegánsabban nála. Az 1970-es évek elején közös barátunk, B. P. író budai lakást örökölt. A lakást eladta és elhatározta, hogy az árát hármasban elisszuk, ő pedig hajléktalan lesz. Így is történt. P. tervét néhány hét alatt sikerült megvalósítanunk. A szép, budai öröklakás és a bútorok ára a színházi munkámért kapott honoráriumommal együtt az utolsó fillérig elúszott. Ez volt életem egyik legjobb befektetése, mint ahogy P. sem veszteségként élte meg pokolbéli kalandozásunk történetét. Amit az élő költészetről tudok, azt ezeken az éjszakákon, Balaskó Jenőtől tanultam. Amit a költészetről úgy általában nem tudok, azt ugyanakkor sikerült elfelejtenem. Számos abban az időben született, persze mindmáig kiadatlan versemben parodizáltam költeményeit, illetve korabeli színházi előadásaimban előadásmódját, ami nálam a legnagyobb tisztelet jele. Több évtizedes távollétem után, 2007. november 27-én, a Szépírók Társasága Tiltáson innen és túl című, a Kádár kor független irodalmi kezdeményezéseit bemutatni hivatott, St. Auby Tamás megcenzúrázásával végződött fesztiválján találkoztam Balaskó Jenővel utoljára. Szinte semmit sem változott az elmúlt harminc év alatt, csak arcvonásai lettek élesebbek és látása romlott meg. Elméje ugyanolyan éles és játékos maradt, mint amilyennek első találkozásunk idején megismertem. Szeretetteljes gúnyolódásomat vaksiságán a régi nevetéssel fogadta és azonnal visszavágott egy, az én testem eltorzulásán gúnyolódó, remek viccel. Ugyanazon a hullámhosszon voltunk, mint régen. Örültem, hogy egyikünk sem öregedett meg, hülyült el az azóta eltelt örökkévalóságok súlya alatt. Rajtunk, csibészeken se az élet, se a halál nem talál fogást, csak elhasznált tokunkat cseréli rendszeresen régi haverunk, az Idő. Ez volt az egyik kedvenc versem tőle:

Figyelj ide!

De te!

Kérem, maga rövid gyerek!
Megszorozva maga rövid sárga!
Maga keskeny!

(Magyarba egyenesen átkérdez.)
Visszaátló.)
(Rögeszme.)

Átló vissza!
Kérdezd vissza!
(Átkérdez.)

Hatalmas önsárga!
Vödör!

Odaadó.
Ideoda zöldsárga.
Horpadt.
Lila.
Város.

Rövidkerek!
Gátló zöldpáros!
Rövid kút!

Esővíznek becsülete elintézve.

Vödörke itt meg nem reped
Rövid kút a rövid gyerek
Önsárga!
Zöldsárga!
Zöld krém!
Jól van ez így krémem?
(Kérem.)

Végeredményben összejön a hó.
A rövid felnőttek.

Még aligismert gyerek.
Akkor!
Azután féligrégen már felnőtt.
Lenni: megszakadt.
Azután átmászott
És visszakülönítmény.

Azután szívfenéklapos.
Hanyatthomlok oldalbarúgtam és kifelé tört a bordája.
Áthidalta két rövid szemét.
(Szemeit.)
Azután kék.
Szívfenéklapos kék állkapcsával.

Majd:
Majd!

Kaptam magam:
Úgy gondolta maga:
Kaptám fára árott.

Majdnem magam.

Gyere pajtás találj meg
Te millió
Számháborús vitéz!

Azután átártott a rámának készült őserdőnek.
Kedves személyiségem odalenni nem akart.
Kész lett a harag.

És jön az utazó.
Végigbeszéli a végignemjárt mondatszakadékot
És az unatkozó

Hosszúsággal szakadékot építeni úntat:
Utat mutat.
Hosszú pusztán a puszta hosszú!

Irígykedsz nekem verssel
József Attila vérében bagzó
Aktatáskádban az ötödik
Hülyére nevelt csecsemőhullával!
(Ha jön az utazó,
Ez ennyit jelent.)

Prézli van? Prézli van?
Csak oksági hatalommal lélek.
Kurva kultúrával verjen meg az Isten
Mind a két kezével!

Ha jön az utazó,
Ez ennyit jelent.

Azután szívfenéklapos.
Hanyatthomlok oldalbarúgtam és kifelé tört a bordája.
Áthidalta két rövid szemét.
(Szemeit.)
Azután kék.
Szívfenéklapos kék állkapcsával.

Állsz.
Állsz!
Felszínen a felszínfejtés.
Hogy' nem lehet semmi rejtelem a sejtlaposban!
Unokavödör!
Kedves magyar.

Kedves környezet!
Ne gondolkodd vissza életemet!
Leküzdhetetlenül odavissza-környezet:
Vissza!

Senkim. Senkim.
Ezután jöhet.
Kedves nyilatkozatom, szeretlek!

Két-dines szemű genezist nevelj át.
Át két-dines neveltet a genezisen.
Senkim.
Felejts el.
Felejts el!

[...]

Lamberg szívében kés Latour
Nyakán kötél s utánuk több is
Jön talán hatalmas kezdesz
Lenni végre felejts el!!

Drágám, bújjunk el, drágám,
Bújjunk el!
Van kedved lármázni?

Drágád!
Van kedvem, láz-smarnid!
Visszagyilok!

Gyorsan nem lehet, mert az pontos.
Lassan nem pontos, mert az nem ér oda.
Mert odaérni nagyon hosszú a bűn.

A bűnös hossza nem ér oda.
A gyönyörű mindig: rövid.
A jó: csak szünet.
A bűn: az mindig!

Ezentúl kezdd az egyetlentől:
Kezdd el!

A forradalmárok itthagyták önöket?
Önök: maradtak? Vagy: csak más is?
Ők?

Akkor lehet, hogy csak önök maradtak?
A lélek elszállt?

Baksa Soós János barátomnak 1970-ben
Balaskó Jenő

Az Artpool gyűjteményében őrzött hangfelvétel 1986. március 14-én készült

Lionel Davidson


Lionel Davidson
1922
2009

Najmányi László
Tibet rózsája
2009. december 6.

Egész életemben utaztam. Gyerekkoromban vízügyi mérnök apám társaságában autóztam keresztül-kasul Magyarországot, hajóztam minden nagyobb folyón, tavon. Gimnazista és egyetemista éveim alatt autóstopra váltottam. 1971-78 között vidéki színházak között ingáztam, kezdetben vonaton, látványterveket, maketteket cipelve. Többször utaztam Prágába, Lengyelországba, Moszkvába, Szentpétervárra, a Jugoszláv tengerpartra, Erdélybe, végül, amikor többszöri visszautasítás után először „nyugati” útlevelet kaptam, Törökországba. 1978 után bejártam előbb Európa országait, aztán Kanadát, az Egyesült Államokat, a Karib tenger szigeteit, Közép- és Dél-Amerikát. Eljutottam Nepálba, Indiába, Délkelet-Ázsiába. Utaztam hajón, vonaton, autóban és repülőgépen. Miután megkaptam az amerikai letelepedési engedélyt, több tucatszor repültem át az Atlanti óceánt. Az utazás életformámmá vált. Utazás közben érzem magam igazán otthon. Az utazás kegyelmi állapot: pár óra alatt kimosódik a fejemből az éppen elhagyott ország hülyesége, s még nem borította el agyamat a célállomás őrülete. Szeretek utazás közben olvasni. Egy-egy jó könyv elűzi a várakozás unalmát a pályaudvarokon, kikötőkben, repülőtereken. A hajón, vonaton, repülőgépen ülve segít elfeledkeznem a kellemetlen útitársakról.

Általában kevés poggyásszal utazom. Bőröndömben a legnagyobb helyet utazó könyvtáram könyvei teszik ki. Abbie Hoffman, Knut Hamsun, Paul Bowles, Hamvas Béla, Louis Ferdinand Céline, André Malraux, William Burroughs könyvei és a Biblia mellett állandó útitársam Lionel Davidson The Rose of Tibet (Tibet Rózsája – Harper & Row, 1962) című kalandregénye. Ez utóbbi talán a legszebb, legtanulságosabb könyv, amit valaha Tibetről írtak. A könyvre David Bowie hívta fel figyelmemet. 1988-ban, New Yorkban ajándékozott meg feleségem, Julia a Vogue magazin egy példányával, a benne lévő, hosszú Bowie-interjú miatt. Az interjúhoz csatolt kép Bowie-t hotelszobájában mutatta. Lionel Davidson könyve az éjjeliszekrényen hevert. Néhány nappal később sikerült megvásárolnom a regény első, papírkötéses kiadását az East Village-ben, egy utcai árustól. Még aznap éjjel elolvastam. A történet 1950-51-ben, a kínai invázió idején játszódik. A háború dúlta Tibetben eltűnt féltestvérét kereső Charles Houston angol kiadói asszisztens, és a kínai katonák elől menekülő tibeti apáca, a Yamdring kolostor apátnője szerelmének tragikus, ugyanakkor felemelő eposza annyira megrendített, hogy többször sírva fakadtam olvasás közben. A következő években számos példányt szereztem be a könyvből, amelyek egy részét legközelebbi barátaimnak ajándékoztam, a többit különböző helyeken rejtettem el, arra az esetre, ha az első példányt ellopják, vagy elveszítem, vagy valamilyen katasztrófa során megsemmisül. A Tibet rózsáját 3-4 évenként, vagy amikor nehéz időket kell átvészelnem, újra és újra elolvasom. Ebből az okból olvastam el most is a könyvet, amelynek sajnos még mindig szomorú aktualitást ad az 1950 óta, hat évtizede változatlan kegyetlenséggel tartó kínai genocidum Tibetben. Számos cikket írtam különböző publikációknak Tibetről az utóbbi években, az artportal számára a Tibet rózsája által inspirált, Free Tibet című AudioKalauzt készítettem, amelyet később felhasználtam Az én Tibetem című, 2008-as Merlin színházi előadásomhoz készített videókönyvemben.

A 2009. október 21-én elhunyt Lionel Davidson többi könyvét – The Night of Wenceslas (Wenceslas éjszakája), A Long Way to Shiloh (Hosszú út Shilohba), The Chelsea Murders (A Chelsea-i gyilkosságok), Kolymsky Heights (Kolymsky magaslatok), The Menorah Men (A menóra emberei), Smith’s Gazelle (Smith gazellája) – is szívből ajánlom minden angolul tudó olvasónak. Nemcsak lebilincselően izgalmasak ezek a könyvek – nem véletlenül sorolják Lionel Davidsont a legnagyobb angol kalandregény írók közé –, hanem kulturantropológiai és szellemtörténeti szempontból is tanulságos olvasmányok. Paul Bowles-hoz, vagy akár Homéroszhoz hasonlóan Lionel Davidson olyan mesterien keveri a valóságot a fikcióval, hogy módszereit elemezve megérthetjük a legendák, mítoszok, kultúrák, vallások születését. A Tibet rózsája szerencsére Kada Júlia fordításában magyarul is megjelent (Magyar Könyvklub Rt3, 2000). A fordítást sajnos nem ismerem, de talán sikerült a fordítónak valamennyit átadnia az angol nyelvű eredeti varázsos hangulatából.


Az írást eredetileg blog bejegyzésként írtam, az artportal.hu számára

Orsós Györgyi


Orsós Györgyi
1953 – 2009



Johnny Cash: Hurt


2009. október 26-án, Hatvanban, rákbetegség következtében elhunyt Orsós Györgyi képző- és előadóművész. 18 éves korában költözött Budapestre, hogy képzőművészetet tanuljon. Többszöri próbálkozás után sem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. 1972-ben házasságot kötött az író, képző- és színházművész Najmányi Lászlóval, akinek legközelebbi munkatársa lett. 1972-ben együtt alapították független színházukat, a Kovács István Stúdiót. Számos színházi előadás és film látványtervén dolgoztak közösen. Tervezett jelmezeket a kaposvári Csíky Gergely színház előadásaihoz is. Rajzolt, festett, kollázsokat, képregényeket, különleges technikájú nyomatokat készített, és fényképezett. Műveit az Ifjú Művészek Klubja kiállításain, művelődési házakban és galériákban mutatta be. 1975-ben szerepelt a Balázs Béla Stúdió produkciójában készült A császár üzenete című filmben, majd a következő években a Najmányi László és Molnár Gergely által készített első önálló, magyar videó művekben is. 1977-ben Eörsi Katalin, Molnár Gergely, Papp Tamás, Rész István, Béres János és Najmányi László társaságában részt vett a Donauer Video Family Without Video & Friends (később a színház neve Donauer Arbeiterfamilie Ohne Arbeit-re változott) nevű, független színház megalapításában. Díszleteket, jelmezeket és kellékeket tervezett és készített a színház számára, és szerepelt az előadásokban. 1978-ban nem tudta követni férjét az emigrációba, mert nem kapott útlevelet. 1979-ben elváltak. Az 1980-as évek elején új férjével néhány évre Németországba költözött, majd ismét elvált és visszaköltözött Magyarországra, hogy beteg édesanyját ápolja. Haláláig visszavonult életet élt Hatvanban. Utoljára 2004-ben, St. Auby Tamás Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeum című projektje számára adott munkáiból.


A Halál és a Halhatatlan
Képgyűjtemény Orsós Györgyi emlékére

Malcolm McLaren


Malcolm McLaren
1946–2010

„Look at the damned one
Who sold out your youth”
(Nézd az átkozottat
Aki eladta ifjúságod)
Spions: Never Trust A Punk
THE PARTY EP, 1979

Vörös skót népviseletben, vörös térdharisnyát, vörös skót cipőt viselve, göndör, vörös hajkoronával, kezében egy pohár paradicsomlével állt a párizsi Les Bains Douches diszkó bárjában 1979 forró, gonosz nyarán, és tanított. Körülötte rajongók köre. Ha meglátott egy francia pop sztárt a tömegben, fejedelmi mozdulattal magához intette és angolul, kifinomult cockney akcentussal, jó hangosan, nagyon szellemesen elmondta neki, mi a baj vele, miért nem lesz soha igazi világsztár. Ha ugyanezt Londonban csinálta volna, jó eséllyel megverik. De ő ismerte a franciák mazochizmusát és azt, hogy méltányolják a stílust, a szellemességet. Tudta, hogy a kigúnyolt párizsi sztárocskák alázatosan mosolyogva fogják tűrni a nyilvános verbális korbácsolást. Így is lett. A tetőtől talpig vörös, finom gesztusokkal kommunikáló figurát Malcolm McLarennek hívták és ő volt a punk agya. Zseniális teoretikus, impresszárió, képzőművész, divattervező, előadóművész volt, aki élete céljául a szórakoztatóipar tönkretételét nevezte meg.

Malcolm Robert Andrew McLaren 1946. január 22-én, Londonban született. Apja, Pete McLaren skót katonaszökevény volt, aki fia 2 éves korában elhagyta családját. A gyermeket gazdag, anarchista nézeteket valló anyai nagyanyja, a portugál szefárd zsidó gyémántkereskedő családból származó Rose Corre Isaacs nevelte fel. „Rossznak lenni jó, a jók egyszerűen unalmasak.”, ez a mondata foglalta legjobban össze a nagymama nevelési elveit.  Az ifjú Malcolm több mint fél tucat művészeti iskolába járt, egyikben sem bizonyult minta diáknak. A Chiswick Polytechnic-ből kirúgták, a Croydon College of Art igazgató testülete megpróbálta elmegyógyintézetbe záratni. Miután bemutatta I Will Be So Bad (Nagyon rossz leszek) című festménysorozatát, 1971-ben otthagyta a Goldsmith’s College-ot, befejezve iskolai tanulmányait. A francia szituacionista mozgalom rajongójaként (a mozgalomnak tagja volt a magyar Kotányi Attila is) az 1960-as évek végén tevékeny része volt a londoni diáksztrájkok, lázadások megszervezésében.

1972-ben Vivienne Westwood divattervezővel kollaborálva megvásárolt egy üzletet a londoni Chelsea divatközpontjában, a King’s Roadon. Az üzletnek először a Let It Rock nevet adták és „Teddy boy” divatcikkeket árultak benne. Az üzlet nevét később Too Fast To Live, Too Young To Die (Túl gyors az élethez, túl fiatal a halálhoz), majd Sex-re változtatták és egyre vadabb, saját tervezésű ruhákkal, divat tartozékokkal töltötték fel. A boltot sajátos stílusban vezették. A hét legtöbb napján csak este nyitották ki néhány órára, és éjszakánként vad bulikat rendeztek benne. „Üzleti célunk az volt, hogy ne adjunk el semmit.”, nyilatkozta később McLaren. Egy este meglátogatta a boltot a Londonban koncertező amerikai New York Dolls zenekar. McLaren New Yorkba költözött és a menedzserük lett. A zenekar tagjait vörös bőr ruhákba öltöztette, a színpad hátsó falára óriási szovjet zászlót és kommunista szlogeneket függesztett, a plakátjaikat, szórólapjaikat vörös csillagokkal díszítette. Megszületett ugyan a punk mozgalom (amelynek 1960-as évekbeli úttörői Iggy Pop, az MC5 és a Velvet Underground voltak), azonban a kommunizmus jelképrendszerét és szlogenjeit nem lehet eladni Amerikában. McLaren menedzseri tevékenysége nagyban hozzájárult a New York Dolls csillaga gyors leáldozásához. A banda kirúgta a menedzsert. McLaren visszaköltözött Londonba és ismét bekapcsolódott a Sex butik vezetésébe. Neki köszönhetők a szakadt pólók és nadrágok, valamint a szakadásokat összetűző biztosítótűk és a vécé láncon a nyakra függesztett zsilettpengék (utalás a kokainra és az öngyilkosságra) bevezetése a nemzetközi divatba. London kaotikus, egyre jobban elvaduló popzenei világát tanulmányozva elhatározta, hogy saját, igazán rossz zenét játszó, a polgári erkölcsöket és társadalmi berendezkedést példátlan erővel támadó zenekart alapít. Alapmodellként a The Rolling Stones-t választotta. Kell egy olyan elvetemült junkie (drogfüggő), mint a Stones gitárosa, Keith Richards. Így került be a zenekarba a London éjszakai életében verekedéseiről hírhedt (a New Musical Express zenekritikusát biciklilánccal verte eszméletlenre) alkoholista, Sid Vicious (John Simon Ritchie), aki ugyan kezdetben nem volt heroin függő, de McLaren közreműködésével gyorsan az lett. Kell egy elátkozott, nihilista költő, mint Mick Jagger, így lett az új zenekar énekese az ugyancsak botrányairól, éles nyelvéről és utcagyerek humoráról hírhedt Johnny Rotten (John Joseph Lydon). A másik két tag szerepe tulajdonképpen nem lényeges, csak az a fontos, hogy ne tudjanak játszani. Így került a zenekarba Steve Jones gitáros és Paul Cook dobos. McLaren tudta, hogy az embereket a szex és az erőszak érdekli leginkább, ezért 1975. november 6-án, a londoni St. Martin’s College-ban debütáló zenekarának a Sex Pistols nevet adta. A zenekar imázsának, attitűdjének és alapkoncepciójának kidolgozásában McLaren nagy szerepet adott az amerikai Yippie mozgalom független kultúrát teremtő szellemiségének. A korabeli Anglia és Európa sokkal fogékonyabb volt a felforgató eszmékre, mint Amerika. A kezdeti botrányok után és következtében a Pistols néhány hónap alatt Britannia és Európa egyik leghírhedtebb, következésképpen legismertebb zenekara lett. Első kislemezeik (Anarchy in the U.K. és God Save the Queen) pillanatok alatt felkerült a slágerlistákra, az 1977. október 27-én megjelent Never Mind the Bollocks: Here’s the Sex Pistols című, első és egyetlen, stúdióban felvett nagylemezük az 1977-es listák élére került. A felvételeken nem a Pistols tagjai, hanem stúdiózenészek játszanak, mert a Pistols tagok, McLaren szerint túl jó zenészek voltak. A lemezborítókat és promóciós anyagokat McLaren tervezte, megteremtve a jellegzetes punk képzőművészeti irányzatot. Óriási sikerű, általában nagy botrányokat kiváltó angliai és európai turnék után McLaren átvitte zenekarát Amerikába, remélve, hogy sikerül betörniük az igazi pénzeket jelentő ottani zenepiacra. A Pistols azonban nem érezte jól magát az Újvilágban. 1978 januárjában Johnny Rotten otthagyta társait a San Francisco-i Winterland Ballroom színpadán, a zenekar felbomlott. A Pistols sikerét, szellemiségét és McLaren kreatív ideáit meglovagolva addigra már punk zenekarok ezrei alakultak világszerte, köztük a szovjet blokk első punk együttese, az 1977-ben összeállt Spions is.

McLaren sohasem csinált titkot abból, hogy nem Johnny Rottent (őt költőnek nevezte), hanem az önpusztító Sid Vicious-t tartja igazi rock’n’roll sztárnak. A Pistols felbomlása után őt menedzselte Amerikában, vállalva Vicious megbízhatatlanságát, őrült sztár allűrjeit, sorozatos színpadi botrányait és katasztrófáit. 1978. október 22-én Sid Vicious a New York-i Chelsea hotelben (a Halász Péter és barátai alapította Squat színház szomszédságában) késével megölte barátnőjét, Nancy Spungent. Letartóztatták, Malcolm McLaren cége fizette ki a kauciót, így szabadlábon védekezhetett a gyilkosság vádja ellen. Tíz nappal barátnője halála után Sid öngyilkosságot kísérelt meg, stílszerűen zsilettpengével vágta fel ereit. Kórházba került, majd ismét letartóztatták, mert egy másik punk ikon, Patti Smith bátyjára támadt. 55 nap után ismét McLaren fizette ki érte a kauciót és hozta ki a hírhedt Riker’s Island-i börtönből. Hogy Vicious újra színpadképes legyen, Sid hippi anyjának közvetítésével McLaren ellátta heroinnal. 1979. február 1-én Sid Vicious túladagolás következtében meghalt.

Időközben az immár születésekor kapott nevét – John Lydon – használó Johnny Rotten és a Sex Pistols másik két életben maradt tagja „ifjúság megrontásáért”, és a zenekar pénzének eltulajdonításáért beperelte McLarent Angliában. A menedzser elveszítette a pert. Teljes vagyonelkobzásra ítélték. Pénz nélkül érkezett Párizsba, ahol azonnal több projektbe kezdett. Angol lányokat használva pornófilmeket forgatott, ugyanazzal az alaptörténettel: a lányok zenekart akarnak alapítani, s hogy a szükséges pénzt összeszedjék, prostituáltként dolgoznak Párizsban. Szám címek százait írta és védette le, aztán embereivel figyeltette a nemzetközi slágerlistákat. Ha feltűnt rajtuk valamelyik általa levédetett cím, ügyvédje azonnal felkereste követelésével a vétkes lemezkiadót. Néhány hónap alatt ismét vagyonos ember lett.

Az akkor már párizsi emigrációban tevékenykedő Spions frontembere, Sergei Pravda (Molnár Gergely) véletlenül ismerkedett meg Malcolm McLarennel: egy házban laktak. McLaren egyrészt kioktatta Pravdát (a Spions túl militáns, így sohasem lehet sikeres a lemezvásárlók többségét kitevő lányoknál), másrészt arra kérte, hogy saját énekesi karrierje beindulását elősegítendő, írjon neki számokat. Így született meg (Sergei Pravda akkorra már Gregor Davidowra változtatta a nevét) a Never Trust A Punk (Soha ne bízz egy punkban) című dal, amelyet McLaren nem mert elénekelni, mert, mint mondta, „Nem akarom elárulni a srácokat.” Az első Spions lemez McLaren közreműködésével született meg, miután a zenekar zeneszerzője, gitárosa, Pierre Violence (Hegedűs Péter, a.k.a. Peter Ogi) otthagyta a Spionst. Az akkor már a Barclay lemezkiadónak dolgozó McLaren bemutatta Pravdát régi iskolatársának, Robin Scott angol producernek, aki összehozta és a Barclay cégen keresztül kiadatta a Russian Way Of Life / Total Czecho-Slovakia című kislemezt. A lemez felvételei idején (miközben a felvételeket szándékosan alul-produkálta, hogy még véletlenül se legyen a készülő lemez siker) Scott ellopta a Spions tervezett második lemeze szövegeiből a szlogeneket, s azok felhasználásával írta meg világslágerré lett, dollár tízmilliókat jövedelmező Pop Music című számát.

A Sex Pistols általa interpretált történetét McLaren a The Great Rock’n’Roll Swindle (A nagy rock’n’roll swindli) című, 1980-ban készült filmjében mesélte el. A film összes jogát elveszítette az ellene indított perben. A pert megnyerő Pistols tagok 2000-ben saját verziójukat mutatták be a The Filth and the Fury (A mocsok és az őrjöngés) című dokumentumfilmben.

Sid Vicious halála után McLaren az Adam and the Ants és a Bow Wow Wow nevű együtteseket vitte sikerre. Saját divatüzletet (World’s End) nyitott, majd sikeres szóló énekesi karrierbe kezdett. Buffalo Gals; Double Dutch; Madame Butterfly; Waltz Darling és Paris Paris című diszkó számai hosszú ideig szerepeltek a nemzetközi slágerlistákon. „Inkább mágus vagyok, mint zenész. Ellopom mások dalait és megpróbálom jobbá tenni őket.”, nyilatkozta 1985-ben. Dolgozott film producerként Amerikában, rádióműsorokat készített a BBC számára, szerepelt hirdetésekben, videó művészként is sikereket ért el. Utolsó éveit Párizs és New York között ingázva, számtalan új projekt beindításával töltötte. 2010. április 8-án, rákban halt meg. Nélküle az utolsó negyven évünk sokkal unalmasabb lett volna.

Najmányi László
Forrás: artportal.hu

Rammellzee


Rammellzee
1960–2010

Najmányi László
Rammellzee
1960–2010

2010. június 29-én New York-i otthonában, hosszú betegség után, 49 éves korában elhunyt Rammellzee graffiti- és performansz művész, rap/hip-hop zenész, szobrász. Felesége, Carmela Zagari Rammellzee szerint a művész matematikai egyenletek megoldásán dolgozott halála idején.

Rammellzee az egyik első New York-i barátom, lelki testvérem volt. Vele és barátjával, munkatársával, Jean-Michel Basquiattal Halász Péter közvetítésével ismerkedtem meg az East Village-ben, 1985 nyarán. Gyakran látogattam meg a Laight Street-i műtermében, ahol egyszerre tucatnyi festményen és szobron dolgozott. Mint Halász Péter, Rammellzee sem ismerte el az élet és művészet mesterségesen kijelölt határait. Szinte sohasem engedte magát fényképezni valamelyik saját készítésű maszkja és jelmeze nélkül. Születésekor kapott nevét, amelyet 21 éves korában cserélt hivatalosan is Rammellzee-re, feleségén és családján kívül senki sem ismerte. Igazi városi filozófus volt, Gothic Futurism (Gótikus futurizmus) nevű elmélete szerint a graffiti művészek megpróbálják a betűk misztikus erejét kiszabadítani a modern ábécé szabályainak szorításából. Úgy gondolta, hogy küldetését a középkori szerzetesektől örökölte. Fellépésein sokszor énekelt gregorián himnuszokat. Iconic Panzerism (Ikonikus páncélizmus) elméletében felvázolt egy tervet, amelynek segítségével meg lehet változtatni a nyelv szerepét és helyét a társadalomban. Erősen foglalkoztatták a kvantumfizika megoldatlan kérdései, neve is egy kvantumfizikai egyenletet idéz. Életét képregényként élte meg, mindig valamelyik általa alkotott képregény-karakter stílusában, szellemiségében, gyakran rímekben beszélt. Ez különösen akkor vált mulatságossá, amikor kedvenc rovar-szerepei egyikébe bújt. Hallottam tücsökként, pókként, légyként, svábbogárként és szkarabeuszként beszélni. Beszéd közben gyakran dobolt lábaival és kezeivel a közelébe került tárgyakon, az így keletkező ritmusokra pakolta rímeit.

Az 1970-es évek elején vált ismertté, mint graffiti művész és rap/hip-hop úttörő. Feltűnt Charlie Ahearn Wild Style (Vad stílus) című kultuszfilmjében. Beat Bop című, K-Robbal közösen írt opusa (a lemez megjelentetésére Jean-Michel Basquiat adott pénzt és segített megtervezni a borítóját is) Henry Chalfant és Tony Silver Style Wars (Stílus háborúk) című, ugyancsak kultikus, az elit és a hip-hop kultúrában egyaránt rendkívül népszerűvé vált, a graffiti művészetet bemutató dokumentumfilmjének nem hivatalos téma dala lett. Rammellzee, Toxic C1 és Basquiat közös fellépéséről a New York-i Rhythm Lounge-ban videófelvétel is készült. Láthattuk Jim Jarmush Stranger Than Paradise című, Bálint Eszter, a Squat színház tagja főszereplésével, 1984-ben bemutatott filmjében is. Zenéje nagy hatással volt a Beastie Boys és a Cypress Hill együttesekre. Egyike volt azoknak, akik a graffiti művészetet és a rap zenét elfogadottá tették. Kezdetben a New York-i metró állomásait dekorálta Dondi, OU3, Ink 76 és doctor Revolt graffiti művészek társaságában. Tagja lett a Stewart Albright, Michael Diekmann is Shinnichi Shimokawa nevével fémjelzett Death Comet Crew (Halál Üstökös Legénység) rip-hop művészcsoportnak. Gettovetts nevű együttesével és Buckethead gitárművész társaságában gyakran lépett fel a New York-i performansz művészet fellegvárában, a Knitting Factory-ban. Festményeit, szobrait a legnevesebb amerikai, európai és japán galériákban mutatta be. 2005-ben előadást tartott a Velencei Biennálén. Halálával ismét üresebbé vált New York, ahol, mint a világ többi halódó egykori energiaközpontjában, egyre inkább már csak a pályázatokat író pályázóművészek zizegnek.

Forrás: artportal.hu